Feri egy nagy ravasz, mert tudja azt, hogy ez a Mátyás királyos történet viszonylag hosszan játszható: hoztam is ajándékot, meg nem is, csinálok is csendéletet, de mégse abba az irányba indulok el, amibe a Hegyi kérte, fityiszt mutatok én a klasszikus csendéletnek – és én ezt el is tudom fogadni, csak az a baj Feri, hogy ezzel még inkább kihozod belőlem az állatot. Sajnos itt már, ezen a szinten azt kell mondjam neked, hogy ha te így, akkor én is így. Ha a klasszikus csendélet helyett ilyet küldesz, akkor én pedig ezt nem tudom másképp, mint saját értékrendjével hasonlítva elemezni. Tehát maradjunk itt képhatáron belül, felejtsük el, hogy a Hegyi mit kért, és nézzük azt, hogy mit látunk. Kérdéseket fogok feltenni, amikre választ szeretnék kapni.
   1. Azt ugye látjuk, hogy van egy sík terület, ami valamilyen abrosszal le van takarva. Miért pont ez a kockás terítő volt a választás? Mert ez a teret ugyan jól érzékelteti, ugyanakkor ettől a nagyon szilaj, vad tánctól, amit ez a páfrány mutat, ettől nekem ezt lehozza egy kicsit a konyhai helyzet a földre. Tehát nem nagyon látom, hogy ez most itt hogyan s mint próbál dinamikában szerepelni.
   2. De ha már ez a konyhai terítő a megoldás, akkor én bizony ezeket a párhuzamosokat vagy meghagyom, és akkor ténylegesen ügyelek arra, hogy ne legyen összegyűrve a csendélet által ez a terítő, az ott engem azért erősen zavar. Vagy pedig azt mondom, hogy hajrá, és akkor gyűrjem meg, kínozzam meg ezt az absztrakciót, játsszak vele.
   3. Én próbálnék figyelni és összpontosítani erre a virágra, és erre a tűzijáték-robbanás formának felfogható páfrányra próbálnék ráfigyelni, de hát ez a kübli, amibe ez bele van téve… ez biztos ott a háztartásban jól mutat, meg praktikus, ugyanakkor ez itt most elviszi az egészet a francba, mert úgy világít az a fehér ott, hogy a legvilágosabb pont ez. Tehát két dolgot nézek a képen, az egyik ez a nagyon világos folt, a másik pedig a képnek a jobb oldala, ami elmegy sötétbe, majdnem feketébe. Egyiket se teljesen értem. Nem a főmotívumon történik meg ez a tónuspont kijelölés, hogy volt van a legvilágosabb és legsötétebb pont. Ezért mivel a hangsúlyt ezzel elviszed erről a tárgyról, az értékét is csökkented, vagy a figyelmet megosztod, viszont egy olyan tárggyal osztod meg, ami önmagában értéktelen. Ezt ki lehet küszöbölni, szépen bele lehet bugyolálni valami sötétebb rongyba, szóval azért ez ott helyben is megoldható, hogy ez ne legyen ennyire kopogós.
   4. Aztán nézem magát ezt a kompozíciót, amit maga a virág tud, és ez tényleg nagyon izgalmas. Bár szerintem ez tudod minek lett volna nagyon jó? Fogod szépen, kiszeded ebből a fehér kübliból és keresel hozzá ez modellt, akinek ezt, mintegy paróka, odailleszted a fejére, és csinálsz egy ilyen vicces sapka utánzatot belőle. Ez pl. egy nagyon izgalmas vonal, mert akár Napóleon is lehetne, aki hordta ezt a fején. Vagy akár, ha elindulnál végre azon az úton, amit én mondtam neked, a klasszikus csendélettel, akkor javaslom tanulmányozni Archimboldo művészetét, aki arcokat, képeket, személyiségjegyeket hozott létre krumplikkal, almákkal, és ez erre a képre is igaz lehet. Tehát egy dinnyét odateszel elé, vagy egy káposztát, arra két paradicsomot, már megvan a két szeme, szóval hadd ne mondjam el, hogy kell arcot csinálni, és ez a páfrány ennek lehetne a haja. Önmagában a képen, mint főszereplő, az előbb elmondottak miatt, tehát az asztalterítő, a cserép, a tónuspontos kijelölése miatt nem igazán él meg, olyan, mintha behoztál volna egy gyönyörű szép színésznőt a lakótelepi szobába, és akkor úgy leültetnéd. Viszont nem szocio, mert ahhoz nem elég jellegzetes és karakteres vagy polgárpukkasztó a környezet, hogy kontrasztba helyezd ezt a burjánzó szépséget, nem elég erős maga a kontraszt, hogy ez a fajta játékosság elinduljon. Tehát én azt gondolom, hogy ezen azért komolyan kellene dolgozni, nem csak iderakni az asztalra, hanem továbbgondolni, hogy ez a forma mire emlékeztet, és mit is hív belőled elő. Most rácsodálkozunk, szép, találkozunk mi ilyennel. Csak a környezeti változók egy kicsit esetlegessé teszik ezt az egészet. Feri, én nem adok neked semmit, hanem mondom, hogy csendélet, klasszikus eszközökkel. (hegyi)

Egy polárszűrő segítségével sikerült ennyire kékre festeni az égboltot.

Egy 7 képből álló képsorozatit kaptunk a Feritől. Én közben elolvastam a hozzászólásokat. A Tamás hozzáfűzi a történetet, hogy miről is híres ez a hely, a Feri leírja, hogy miért volt ez neki fontos, milyen történeti helyzet van itt a betelepülőkkel és az őslakosokkal. Én azt mondom, hogy ha megerőltetem a szememet, akkor sem látom ezt a fajta ellentétet. Én itt tiszta, szép portákat látok, nagyon kis guszta, majdnem olyasmi, mintha egy alpesi faluban járnák ezzel a kékkel, amit az égre varázsolt Feri, és aztán azt mondom, hogy oké, és most mit tudok ezzel kezdeni? Tehát igazándiból, ha ez az ellentét volt a lényeg, amit el szerettél volna mesélni, akkor ez most nekem nem történt meg. Azért nem történt meg, mert nincs párhuzamba állítva az őslakos helyzet. Tehát itt nagyon szép portákat látok, és ez a gyönyörű, verőfényes idő még rá is tesz erre egy-két lapáttal. Nagyon szép, csak hát nem nagyon indul be az a történeti mesélés, hogy ez a fajta feszültség érzékelhető legyen. A másik: a képsornál van összefüggés az egyes képek között, hogy miért azt következik az egyik után, ami a másik után, és hogy miért ezeket a képeket rakom be. Nyitás, oké, Kán, itt vagyunk, még egy kis pántlika is van azon a boton. Jó a kezdés, bár nekem az egész kép egy picit dől, borul, de hát nem baj, ezt még azért ollóval körbe lehet vágni egyenesre. Aztán kapunk egy másik képet, egy tornácos, nagyon szép házról. Azt nem biztos, hogy értem és magyarázatot kapok rá, hogy miért pont ezt a házat fényképezte le Feri, de a következő kép esetleg magyaráz, hogy ez a Kádár porta 17. És, mint egy filmnél, felhangzik a filmzene és megyünk befelé a történetbe. Kádár porta 17. Na mit látunk? Hát semmit, merthogy megint találtunk egy portát, egy másikat, ahova megint bemennénk, a kis csengőt csengetjük, hogy engedjenek be minket ide, nagyon szép ez az archaizáló bronz festék, ami még ráfolyt a kerítésrészre is, és… megint nem történik meg a bejutás, megint kijöttünk. Most egy fogatot látunk, amivel majd meglátjuk, hogy hova fut, szalad a kicsi kocsi, ding-dong diridongó. A káni vendéglőtől indulunk, egy vidám társaság ül a lovaskocsin, és elmentünk a temetőbe. Biztos van ebben valami logika, hogy miért kell a temetőben befejezni, azon kívül persze, hogy a Feri pontosan tudja, hogy mitől döglik a légy, és mit zabálnak az emberek, a temetőt zabálják általában, mert az olyan drámai. Főképp, ha jól látom, itt egy kislánynak a portréját látjuk ezen a sírkövön. Én meg azt mondom, hogy oké, és? Mit akartunk ezzel a temetővel elmesélni? Mert ilyen temetőt bárhol lehet fényképezni az országban. Semmi extra nincs benne. Tehát ebben a képsorozatban nekem nincs benne az, hogy miért fényképezte le a Feri. Nem derül ki. Azon kívül, hogy egyébként, hogyha ez egy képeskönyv lenne, akkor mellé lehetne írni hosszú, szép szövegeket arról, hogy miről szól ez az egész, de jelen pillanatban ezek az illusztrációk kevesek, merthogy nem vitt be a történetbe a Feri. Ehhez az kell, hogy ha már ott vagyok, akkor valakivel szóba kell, hogy elegyedjek, és be kéne kéredzkedni valamelyik portára. Vagy valami olyan eseménynél kell odamenni, ami ennél mozgalmasabb, minthogy egy lovaskocsi fut. Most azon kívül, hogy vicces neve van a falunak, ezeket a képeket bármelyik másik faluban el lehetett volna készíteni. Nagyon visszafogott és tisztelettudó képek, miközben ismerem a Ferit annyira, hogy ő akkor ragad fényképezőgépet – általában – hogyha valamit el akar nekünk mondani. Most ez olyan, mintha egy öncenzúra lett volna, hogy hoztam egy történetet, de nem merem elmondani, mert annyira durva, hogy hátha ezért valaki fejbever. Nem tudom. Feri segíts! Én most ezzel nem tudok mit kezdeni, ne haragudj, hogy ezt mondom, de most a Mácsai Ferihez mérek. Mácsai Ferihez képest ebben nincs egy csillag sem. Feri, zavarba hoztál. (hegyi)

Szintén PS. játék.

Kis PS. játék

Az volt a kérés a Ferihez, hogy kezdjen el klasszikus csendéleteket fényképezni, és én nagyon örülök annak, hogy Feri elindult ezen az úton. Nagyon remélem, hogy Feri érti, hogy mit, miért mondok, és nem ért félre. Nagyon jó kezdeti lépés ez a csendéletek műfajában. Önmagában a tárgyak kiválasztásával én egyetértek, nincs vele problémám. A beállítás is tulajdonképpen belefér ebbe a metódusba, de azért apró bajaim vannak, és ezeket most azért mondom el listaszerűen, mert ezek azok a részek, amik még ott, a helyszínen megvalósítandóak, kijavítandóak azért, hogy még inkább erős legyen ez az egész formai játék. Hiszen a csendéletnek az egyik értelme és értelmezési helyzete az, hogy formákkal, tömegekkel, helyzetekkel játsszon. Ez a helyzet nagyon izgalmas tud lenni, olyan, mint egy kirakós. Az egyik ilyen meglátásom a képpel kapcsolatban, hogy kusza a világítás. Egyrészt az látszik, hogy valószínűleg két fényforrásból kap derítést ez a kompozíció, és egy külső fényforrást is használ Feri. Ez a külső fényforrás egy szórt fényt ad, nagyon szépen indítja el ezt az egész mesét, és közben a térbeliséget Feri a kamera mögül két lámpával próbálja megoldani. A lényeg a következő. Most, ezeknek az elhelyezésével van problémám, ugyanis a vetett árnyékok azon a hátsó, nagyobb edényen csúnyácskák, és a jobb oldali edényen a duplázódás nagyon erősen látszik is, ami zavaró. Az nem baj, hogy valami fény megcsillan ezen a felületen, ez a máz ezt adja, viszont az nem mindegy, hogy mindenütt kettő van a fényekből. És ez ettől nekem nincsen kész. A másik, hogy most igazándiból, ha a fényértékeket veszem, akkor középre mentünk: a főfény és derítést nagyjából hasonló fényértékkel bír. Ezzel sikeresen kivasaltuk a teret kétdimenziósra. A cél ugye az, hogy a formákat térbe helyezzük azzal, hogy több irányból világítunk meg egy tárgyat, de ezeknek a megvilágítás értékét kell úgy beállítani, hogy ez a térbeliség létrejöjjön. Hogyha minden fény egyforma erős, akkor azt fogjuk kapni, hogy olyan lesz az egész, mint egy rajz. Egyedül most a kis jobboldali kancsónak az oldalán és a fülén kezd el ez a térbeliség jól látszani, a többi résznél nagyon laposra sikerült a világítás. Még egy ilyen helyzet, hogy itt megjelennek formák. Egyrészt a tömegelhelyezés fontos a csendéleteknél. A tömegelhelyezés ezzel az háromszög formával jól megvalósul, miközben a formák ütköznek. Tehát a kis kiöntő csőre belevág a nagy, hátsó edénybe, a nagypapába, a nagypapa füle csak félik érvényesül, a kisgyerek csészének a kis fülén van is átlátás, meg nincs is. Szóval esztétikailag ez most itt nem nagyon van rendben. Ahogy az sem igazán szerencsés, hogy ezek a csőrök nagyjából egy irányba mutatnak, de a csészikének a füle is nagyjából ebbe az irányba van, tehát minden, tulajdonképpen masíroz jobbról balra a képen, és ezt nem fogja meg semmi. Kicsit olyan most, mintha ezek elindultak volna vándorútra. Van egy harmadik rész, amit Feri nagyon szeret, ezek az utólagos fény manipulációk. Most én a talapzat és a háttér találkozásánál, jobb és bal oldalon is, tehát tulajdonképpen ahol a horizont találkozik a fallal, ezen a két részen ezt a sötétítést én nem nagyon értem és nem is tudom, hogy mi a cél vele. Sőt, azt mondom, hogyha ennyire túlvilágítok egy helyzetet – ez is elfogadható – , akkor világítsam olyan szinten túl, hogy egészen tűnjön el a semmibe a háttér. De most a háttér visszahúz minket, és próbálja ezt a teret érzékeltetni, amit a világítással sikeresen kétdimenziósra vasaltunk. Nem tudom, hogy ezekkel, amiket elmondtam mennyire tud Feri azonosulni. Én azt mondom, hogy ezek azok a türelemjátékok, mint egy kirakós, ami nagyon izgalmas tud lenni. Ha az ember egyszer rákap az ízére, akkor olyan szinten bele tud feledkezni, hogy egyszer csak azt veszi észre, hogy este lett és még nem reggelizett. És ezek szerintem tök jók, mint amikor a gyerek építőkockázik, ebbe is gyerekként bele lehet szállni. Én ezt kívánom mindenkinek, aki a csendélettel elkezd foglalkozni, mert a csendélet olyan, mint egy mese. Ezek nagyon jó játékok, nagyon finom, nagyon jó érzés lehet ezzel foglalatoskodni. Én most azt mondom a Ferinek, hogy köszönöm ezt a tanulmányt, kettő csillagot megadok rá azért, mert a tömegelhelyezés rendben van, a tárgyak kiválasztása is oké, és egy csillag azért marad talonba, mert a világítás egyenlőre még nincs átgondolva, legalábbis az én meglátásom szerint. (hegyi)
értékelés:

Abszolút érhető és világos a fogalmazás – Ferinek le fogom törni a kezét, mert babrál ezzel a hülye photoshoppal, ez a kép baloldalán látszik, hogy ott megint valamit machinált. Nem kellett volna, nincs semmi értelme, sőt, az, amit most besötétítettél a kép baloldalán, az most igenis kellene ahhoz, hogy ez a bal felső sarok a jobb alsó sarokban lévő nagy fehér flekkel tudjon feleselni. Tehát most pont azt vetted el tőle, és ettől borul is az egész, amit ezt egyensúlyba hozta volna. Úgyhogy ha lehetne kérni, akkor próbáld meg egy kicsit komolyan venni, amit kérek, hogy felejtsd már egy kicsit el ezt a fotószerkesztőt, mert nem mondom azt, hogy minden fotószerkesztős megoldásod annyira sikeres. Fotóban sokkal előrébb tartasz, mint a labortechnikában, hogyha ezt az elektronikus bizgerálást labortechnikának nevezzük. Labortechnikával nagyon sokszor agyon tudod csapni magát a megoldást. Itt most két eset lehetséges: vagy elkezdünk a fotókkal foglalkozni és a labortechnikát háttérbe szorítjuk, vagy megtanulunk „laborálni”. Ami a képet illeti, jó megoldásnak tartom a csend leckére. Az érdekes kérdést vet fel, hogy a jelen megoldásban nem érzem stabilnak ezt a kompozíciót, borul baloldal felé, hogyha nem lenne ez a sötétítés, talán az megfogná ezt a borulást, de most kompozícióban nincs ami kiegyensúlyozza a képnek a jobb oldalán lévő nagy üres teret, onnan nekem most valami hiányzik. Úgyhogy tetszik, jó az irány, de ez most egy csillag. (hegyi)
értékelés:

Feri, azt kell, hogy mondjam, hogyha ezt a reklám leckére küldöd be, akkor még tudok is vele mit kezdeni, mert egy ruhareklámnak bár egészen extrém, de ott el tudnék képzelni egy sorozatot, amit mondjuk divatfotósok ruhával megoldanak egy temetői környezetben. Izgalmas lehetne a megoldása, hogy feszegetjük a határokat, hogy meddig lehet ebben elmenni anélkül, hogy bárkinek az érzületeit sértenénk. Tehát mondom, reklámra ez egy jó megoldás. A tisztelet, búcsúzás, gyászra nem. És azt is megmondom miért nem. A modell az, aki igazándiból komolytalanná teszi ezt a megoldást. Ugyanis azt lehet mondani, hogy fehér gyász, lehet azt mondani, hogy magyar népszokásban is, külföldön is sok olyan helyzet van ahol a fehér a gyász színe, ezt el tudom fogadni. De az a póz, amit itt látunk ez sokkal inkább egy ilyen divatfotós beállításnak tűnik nekem, mintsem hogy bármi köze volna ehhez a helyzethez a modellnek. Tehát én nem érzem azt az összekötő pontot, ami igazándiból mozgatná ezt a történetet. Beállíthattad volna egy buszmegállóba is ilyen elven. Tehát tulajdonképpen én nem látom azt a kötött formát, ami itt most ezt a gyászt indokolná. Sem az arckifejezés, sem a test gesztusai, a póz, tehát nem tudok ebbe belekapaszkodni. És még azt sem tudom mondani, hogy majd magyarázatot várnék, mert erre most azt mondom, hogy erre sokkal kevésbé találok elfogadható magyarázatot. Azt tudom mondani, hogy itt valamit eltévesztettünk. Mondom, ha reklám, akkor elfogadom, de ez így most, erre a leckére nekem nem megoldás, úgyhogy én ezt visszaadom. (hegyi)

Kaptunk már a Feritől egy hasonló tárgyakkal megvalósított csendéletet, és annak nagyon örülök, hogy a Feri foglalkozik ezzel a témával a saját koordináta rendszerén belül újabb megoldást tár elénk. Ezzel én el is fogadom azt, hogy az mondja a Feri, hogy ez nincs 100%-ig kész, még egy kicsit bizonytalan vagyok magamban, és veletek megosztom ezt a bizonytalanságomat. Ez egy bizalmi kérdés egyébként, hogy az ember ezt meg meri-e tenni vagy pedig azt mondja magáról, hogy amit nektek mutatok Estiskolások az úgy van kész, és tessék elfogadni. Tehát az a fajta útkeresés, az a fajta megoldáskeresés mindenképp becsülendő és díjazandó, hogy a Feri ezt számunkra is, mint kulisszatitkot elénk tájra. Ha a képet önmagában, nem összehasonlítva az előzővel, próbálom elemezni, akkor azt mondom, hogy nagyon izgalmas az a fajta vetett árnyék, ami a falon megjelenik. Mindehhez képest nekem a maga tényszerűségével megjelenő valós forma most kevésbé erős, mint ami a háttérben felrajzolódik a falra. Számomra izgalmasabb az árnyékjáték. Tehát én, ha a Feri helyébe vagyok, akkor valószínűleg, hogy én inkább arra koncentrálok és az előtérben lévő valós formákból csak valami jelzésértékű metszetet adok. Most ez a két közlési sík nagyjából egyforma hangerővel szól. Olyan, mintha egy orgonán több regiszter egyforma erővel próbálnánk lenyomni. Nem vagyok meggyőzve, hogy ez így a végső megoldása ennek a csendéletnek. Tehát azt tudom mondani, hogy nekem ez a kép most azt mondtatja, hogy kérem a Ferit, hogy ez ismételje meg. Remélem, hogy ez az üvegforma még megvan, esetleg még nem dobta ki ezt a száraz mezei kompozíciót. Ha ez így van és van mód, akkor szeretném, ha a Feri játszana ezzel az árnyék és a valós viszonyával. Szeretném, hogyha megmutatná azt, hogy ebből mit tud kihozni, mert az látszik, hogy az ő kíváncsiságát is felkeltette, de ha engem érdekel ez az árnyékjáték, akkor én merjem ezt kimondani és merjem az is kimondani, hogy a csendélet nekem ott indul el. Szóval ismétlés. (hegyi)

Ferivel beszéltünk egy néhány képpel ezelőtti munkájánál arról, hogy jó lenne, hogyha elkezdene a klasszikus csendélettel foglalkozni a kompozíciók és a világítások miatt. És most itt a Feri küldött egy olyan megoldást, ami számomra ennek a kérésnek a megkerülése, vagy olyan, mint a mesében a hoztam is ajándékot, meg nem is állapota. A kép teljesíti a csendélet fogalmát és teljesíti ezt a leckét, de hát klasszikusnak koránt sem mondható csendéleti formát kapunk. Elég, hogyha csak a tónusterjedelemnek a szűk mivoltára utalok, vagy arra, hogy igazándiból itt önmagához képest lévő formák, és azoknak az elrendezését kell a csendélet szabályai szerint értelmeznünk. Tehát ebből kifolyólag azt mondom, hogy egyrészt ezt a leckét mindenféleképp visszaadom a Ferinek ismétlésre, addig nem nyugszom, míg nem csinál hagyományos, tradicionális csendéletet, másrészt viszont ez a kép önmagában majdnem azt mondhatom, hogy kikezdhetetlen. Mert önmagához képest viszont teljesíti a feladatot. Igen ám, csak az a kérdés, hogyha egy ilyen megoldást választunk, akkor mi a célunk? Az a célunk, hogy gyakoroljunk egy feladatot, vagy az a célunk, hogy mutassunk valamit, ami a saját rendszerünkben áll meg a lábán? Ezt azért kérdezem, mert hogy a képelemzésnél itt szinte már csak arra szorítkozhatunk, hogy elfogadjuk és teszik ez a fajta képi világ, vagy nem. Ha elfogadjuk, akkor ezen sok vita nincs – azért tudok egy-kettő apró megjegyzést tenni majd ehhez -, ha nem fogadjuk el, akkor viszont úgy ahogy van, enbloc elutasítjuk ezt a fajta képi meglátást és megint azt mondom, hogy vita nem nagyon van. Ízlésről nehezen lehet vitatkozni. De hát az Estiskolának azért van egy olyan célja is, hogy feladatokon keresztül gyakoroljunk egy-egy meglátást és én azért is kértem a Ferit, hogy klasszikus csendéletet készítsen, mert úgy érzem, hogy abban lehet neki segíteni, vagy segíthet saját magának, hogyha a klasszikus beállításokon keresztül rátalál olyan világítási megoldásokra, olyan térbeli elrendezési megoldásokra, amik a későbbiekben segítik őt, hogy minél kevesebbet kelljen az utólagos képmanipulációval foglalkozni. Hogy ennél a képnél a hagyományosnak nevezhető „mácsais” vignyettálási processzust látjuk, vagy pedig maga a megvilágítás volt ennyire centrális, azt jelen pillanatban eldönteni nehéz. Van egy sejtésem, hogy itt valami megint elektronikusan van utólag ráhúzva erre a képre. Én ezt nem látom igazolva, hogy ennek miért van létjogosultsága ezen a képen. Nem kell Feri attól félni, hogy szétesik a kompozíciód akkor, hogyha nincsen ezzel az utólagos manipulációba összerántva. Ha tehetném, akkor azt mondanám, hogy Feri, ezt a fajta effektet én most letörlöm a te gépedről, hogy ne tudd használni legalább egy évig, hogy egy kicsit ez szellőzzön ki belőled. A másik meglátásom, hogy nagyon jók azok a drapérián megjelenő kis foltok, amik nevezhetők akár árnyéknak is, de most egy picit a képnek az alja, tehát a gömbforma, a gömbformára rádőlő, rábólintó elszáradt növényi részek, és a háttér egy picit összevan csukva. Ettől maga az a nagyon szépen rendezett növényi rész, ami a képnek a 2/3-át uralja, az alján nem tud ugyanebben az erőben megnyilvánulni. Tehát én azt mondom, hogy egy picit a világítással ott azért nem ártott volna segíteni ezen. Ahogy a megcsillanó fénnyel a térbelisége érzékeltetve van ezzel ennek a gömbnek, úgy bizony a környezetét is egy kicsit értelmezhetőbben meg kellett volna hagyni. Én most azt mondom, hogy ez kettő csillag. És ezt azért mondom, mert szeretném a Ferit arra ösztökélni, hogy ezt a munkát folytassa és várom a klasszikus csendélet megoldását. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Egy ívhegesztő védőüvegét becsiszoltam egy szűrőkeretbe, és fölcsavartam az obira. Egy buszkirándulás alkalmával készült a kép, Ausztriában az autópályán. A fényképezőgépem szorosan neki nyomtam a szélvédőnek, igy csak a busz ringatózása mozgatta a gépet. A képen látható busz, velünk szinte azonos sebességgel haladt. Az üveg “színezése” miatt a fotószerkesztővel korrigálnom kellett a színhőmérsékletet, szerencsére raw-ban fotóztam.Az expozíciós időre már nem emléxem, de a blendétől függöen kb. 4-6 perc volt.:)

Azért tetszik igazándiból ez a kép, mert a Feri megint egy új területre invitál minket és ez a terület, ez nagyon is izgalmas lehetőségeket hordoz. És ez a hosszú expozíció. Régen, amikor a századfordulón, nem most, hanem az előző századfordulóján készítettek felvételeket, akkor ott nem is volt mód mást tenni, mint hosszú expozíciós képeket készíteni, mert hogy a nyersanyagok, azok nem voltak érzékenyek eléggé. Ezért például a portréknál úgynevezett nyaktámaszt alkalmaztak. Ez olyan volt mint egy ruhafogas, csak volt rajta egy ilyen bilincsszerű valami, amibe az ember be tudta támasztani a nyakát, aztán ezt az inggel eltakarták. Tehát tulajdonképpen látni ez nem látszott a képen, hogy megvan így támasztva. Ez azért kellett, hogy ne mozogjon az alany, mondjuk egy perces expozíciónál. Ebből sok minden adódott, legfőképp az, hogy ezek a nagyon éles, nagyon határozott vonalak ezeken a felvételeken nem voltak jelen. Tehát ez nem csak abból adódott, hogy mennyire rajzos egy objektív, hanem abból, hogy hosszú volt az expozíciós idő. Úgyhogy én azt mondom, hogy ennél a helyzetnél ez egy nagyon jó kiindulási alap és ezt érdemes úgymond figyelembe venni, mint történelmi előzményt. Mert esetleg felkeltheti az érdeklődéseteket, hogy elkezdjetek ebben gondolkozni, ebben dolgozni. Amivel nem biztos, hogy 100 százalékig egyetértek, és most itt őszintén kérdezem a Ferit, hogy mi a technikai megoldás, hogy itt most magából az ívhegesztő védőüvegből, amit itt a leiratban kapunk, adódik az, hogy vignyettálás van, vagy megint egy elektronikus játékot látunk? Ezt nem tudom eldönteni. Kicsit tartok tőle, hogy ez egy elektronikus, utólagos beavatkozás. Ha ez így van, én ezt ennél a képnél abszolút nem tudom elfogadni, ennél a képnél ez nagyon ellene dolgozik ennek a történetnek. Azt is megmondom miért. Mert, hogyha egy ilyen régies technikát használunk, azaz archaizálunk, hosszú expozícióval dolgozunk, ráadásul itt a leiratból olvashatjuk, hogy mindenféle technikai őrületeket is elkövetünk annak érdekében, hogy ez a kép megvalósítható legyen, akkor én azt mondom, hogy bizony-bizony nem szabad ezt az archaizálást mechanikusan még ráerősíteni egy ilyen technikai őrülettel. Nem tudom, hogy mennyire vagyok érthető – hogyha valamilyen régi technikát alkalmazok, akkor abban a régi technikában már benne foglaltatik az a fajta eszköz, az a fajta helyzet, amire azt mondom, hogy létrejön a csoda. Hogyha én ezzel még egy kört teszek és még azt mondom, hogy de még ráerősítek azzal is, hogy olyan legyen minthogyha ez az objektív vignyettálna, akkor ez az „olyan legyen mintha” ez annak az erejét és annak a helyzetnek a „valódiságát” csökkenti amit létrehoztam. Szóval én azt mondom, hogy lényegesen kevesebb valós, elfogadható helyzet van, amikor ez a vignyettálás hozzáad a képhez, mintsem ahányszor én ezt látom alkalmazni.
   Amit a képen látunk, erről nekem egyébként egy Kraftwerk lemezborító jut az eszembe, az Autobahn-nak a lemezborítója, én azt nagyon szerettem azt a lemezborítót, igaz, hogy az egy grafikai megoldás, de nagyon aranyos volt. Volt rajta azt hiszem egy Volkswagen bogár, meg volt rajta talán egy Mercedes is meg valami autópálya és még talán híd is, nem tudom, tehát az összes manifesztuma annak az élménynek, ami az autópályán való száguldás, az megvolt. És ez a kép nekem azért tetszik alapvetően, mert hordozza a sebességélményt. Hordozza azt a fajta helyzetet, aminél azt mondom, hogy egyéb esetben ezt filmen szoktuk látni, amikor egy ilyen gyorsított felvételnél haladunk. Nem tudom, hogy a régebbi, tehát az idősebb korosztály emlékezhet rá, hogy a Panorámának volt egy ilyen felvezető képsora, ahol azt hiszem, hogy a fickónak a fülén mentünk be és aztán a száján jöttünk ki, vagy fordítva és közben ilyen nagysebességű alagútszerű valamin is mentünk, ha jól emlékszem. Nahát erre a gyorsított folyamatra gondolok, hogy ez filmen könnyen elérhető, fotóban viszonylag nehéz. Tehát maga a helyzet megválasztása, az ebből a szempontból jó. Én azt mondom, hogy ott van egy picit a továbblépés lehetősége, hogy kicsit rövidebb expozíciós idővel értelmezhetőek maradnának a mellettünk elhaladó gyorsabb autók, és nem lenne olyan üres a kép, mozgalmasabb lenne a történet. Nagyon festőivé vált ez a kép ezektől az elmozdulásoktól. Szeretem ezt a megoldást és kicsit olyan, mint hogyha egy ilyen fotorealista festmény lenne. Még egy olyan, amivel talán érdemes lenne kezdeni valamit, hogyha azért meghagyunk az előtérben valamit élesnek. Tudom, hogy ez nehéz ügy, mert hogy neki kellett nyomni az üvegnek ezt az objektívet, hogy ne mozogjon be. Tehát ehhez tényleg már preparált helyzet kell, hogy mondjuk a saját autómban úgy rögzítem föl a kamerát állványra, hogy az erősen hozzá legyen csavarozva valahogy a kasznihoz és akkor nem kell az üveghez nyomni az objektívet és akkor tulajdonképpen létrehozható ez a fajta helyzet, hogy az előtér jobban érvényesüljön, tehát maga a valóság. Mert hogy most ez nagyon álomszerű, csak a valósághoz nem köt hozzá semmi. Hát itt most elindult az agyam még abban is, hogy hogy nézne ez ki, ha mondjuk egy autó belsőből, belső térből lenne fotografálva ugyanígy, hasonlóképpen, mint most. És ugye nagy mélységélességet választva, hát, mondjuk egy esős időben, ahogy lecsorognak az esőcseppek… tehát sok minden elképzelhető, ez megint egy ötlet volt. Aztán lehet, hogy nem lenne olyan látványos, mint ahogy ezt most én a fejemben gondolom, de mindenféleképp érdemes lenne ezzel tovább kísérletezni. Tehát én azt tudom mondani a Ferinek, hogy főleg, hogyha egy ilyen ívhegesztő védőüveget is föláldozott, akkor igazándiból érdemes ezt használni. Az ívhegesztő üveg azért kellett, hogy hosszút tudjon exponálni Feri, mert azon alig látni át – talán egy kevésbé sötét üveg mondjuk 1 perces expozíciót adna – ezzel is érdemes lenne kísérletezni. Nekem megvan a három csillag, és azt mondom, hogy hajrá Feri, dolgozz tovább. Csak ezt a vignyettálásos játékot, ezt nem kéne. Ezt én nagyon nem szeretem és itt nincs helyén. (hegyi)
értékelés:

Január elején átadták Európa kulturális fővárosa kulturális főterét. Szép lett, ugye?

Feri föladta a leckét nekem képelemzés szempontjából, mert nagyon nehéz abból a szempontból elvonatkoztatnom, hogy tulajdonképpen mit is látok, tehát nyilván volt egy figyelemfelhívás szándék ebben a képsorban és ezt el is éri. Ez egy mostani történet, Pécs Európa kulturális fővárosa. A képen látható építkezési helyzetben már át van adva a tér és érdekes az a fajta hozzáállás, ahogy egy ilyen történethez az építők hozzáállnak, de ez a figyelemfelkeltés nagyon jól működik. A kérdés mégis csak az, hogy ezt képsorként hogyan tudjuk értékelni. Abban nem teljesen vagyok biztos, ha mint képsort tekintem ezt az egészet, akkor 100%-osan átgondolt-e, hogy melyik kép után mi jön. Biztos valamilyen szinten a Feri ezt összerakta, de hogy mi a történeti helyzet ebben, vagy mi az az idő vagy tér, amit befutunk az nekem ebből nem derül ki. Olyan mintha egy mozaik darabkáit látnám. Az első képen nekem az a problémám, hogy rögtön belemegyünk a történet közepébe. Tehát, ez a figyelemfelkeltés akkor lehet, hogy még jobban működne, ha valami olyan nézőpontot és helyszínt választott volna Feri ehhez a riporthoz, ami nem vágja bele rögtön az arcunkba, hogy nincs lerakva még ez a műmárvány térkőlap. Tehát rögtön az elején én nem ezzel nyitottam volna, hanem valami olyan képet készítek, ami becsalja a nézőt, hogy “Lám, lám! Ilyennek kéne lenni…”. Biztos, hogy lehet találni olyan nézőpontokat, ahonnan ez a kép nem buktatja le rögtön a helyzetet. Ha az első kép ilyen erős kezdés, utána ehhez képest a második képen én nem látom azt az égbekiáltó problémát. Nyilván, ha ott vagyok akkor ez másképp is értelmezhető, de jelen pillanatban egy üres helyzetet látok. Talán annyi instrukciót még érdemes lett volna adni egy-két járókelőnek vagy barátnak, hogy ezeknek a kövekre álljanak fel, hogy nem csak önmagukban legyenek. Akár ez vagy valami hasonló lehetett volna a nyitókép. Aztán a következő képen látunk egy nem tudom mit, egy gyerekhomokozót vagy nem tudom minek szánták ezt a tervezők, de ez a képből se igazán serül ki. Tehát itt van valami, amire nem nagyon tudok mit mondani, ez a kép nekem valahogy kilóg a képsorból. A következő kép, ami a negyedik, eléggé határozott és beszédes és egyértelműen mutatja, hogy itt miről van szó. Csak ezeknél a helyzeteknél meg az a bajom, hogy semmi nem indokolja azt, hogy döntjük a horizontot, tehát kigyengítjük vele magát azt az üzenetet, amit ez a kép hordoz. Egy ilyen riporthelyzetnél lényegesen kevesebb játéklehetősége van a fotográfusnak, mert a saját munkájától veszi el a figyelmet. Az ötödik kép bárhol készülhetett volna, ha a képsor indokolná, akkor belefér, de attól, hogy maga ez a tér is ilyen dombszerűségen van, dől egy picit jobbra, megint azt mondom, hogy nem indokolja semmi. A következő kép izgalmas és jól mutat valamit, csak nem értem, hogy ez mi akar lenni, szökőkút vagy valami fű, fa, bogár. Néha a kevesebb több. Ez a kép bármennyire is látványos, de nem hozza azt a látványt, amit hozhatna, ha mondjuk egy kicsit tágabbra hagyja a Feri ezt a helyzetet és a meghagy valamennyit a környezetből. A hetedik képnél mondom azt, hogy én ezt tettem volna záró képnek és lejjebb vittem volna a kamera nézőpontját, hogy ez a sártenger jobban kiabáljon. A következő kép számomra nem mond semmit, kihagyható lenne a sorozatból. És van még egy állókép ezzel a két vasrúddal, ami össze van drótozva. Erre azt tudom mondani, hogy izgalmas lehetne, én nem hagytam volna meg ennyi a háttérből. A mélységélesség nem jó helyen van, de ha már ide került, akkor, ha elől vágnék belőle a mélység élesség határáig, akkor ez a fajta hiba egy kicsit kevésbé lenne beszédes. Az utolsó képnek valahova a képsoron belülre kéne kerülnie, tehát át kéne rendezni ezt a képsort és én valami felvezető képet mindenképpen tennék hozzá. Ez így nekem most 2 csillag. (hegyi)
értékelés:

Hogyha majd lehet kérni, akkor a Ferit is arra kérem, egy picit a saját történetéről meséljen nekünk. A Feri is volt gyerek, és neki is vannak saját történetei abból a korból, abból az időből saját emlékei. Mivel a Feri alapvetően egy játékos pasi, ezeket a történeteket ő elő is tudja hívni. Mivel ez az egész csapat, amit úgy hívunk, hogy Estiskola, van annyira összetartó, hogy biztonságérzetet tudjon egymásnak adni, ezért arra biztatom a Ferit, hogy bízzon a többiekben annyira, hogy nem valakin keresztül szűrni ezt az egész leckét, hanem saját magán keresztül. Értem én ezt az egészet. Egy modernkori Grimm mesekönyv nagyon jó illusztrációja lenne ez a kép. Nagyon szeretem, még akkor is, hogyha nem minden részével értek egyet teljesen. Például azt gondolom, hogy a kis modellnek az elhelyezése a képen nem biztos, hogy optimális. Vagy dekomponálok és akkor egy kicsit még inkább kitolom a jobb szélre, vagy komponálok a hagyományos elvek szerint, akkor viszont a tekintet, hogy ő kire nevetett rá a kis batyujával, meghatározza, hogy hol kell a nagyobbik térnek lenni. Igaz, lehet, hogy ott volt mondjuk az Anyuka, aki ezt az egész szituációt gerjesztette, nem tudom, de a lényeg az, hogy kompozícióban nekem ez egy kicsit kérdéses. Remélem a Feri nem fog megharagudni, ha én úgy adom vissza ezt a leckét ismétlésre, hogy erre most nincsen kiscsillag. Van már épp elég disznód, kondásod, csillagod, Feri, hogy ne a gyűjtés legyen a lényeg. Lehet, hogyha valaki más küldte volna be, akkor adnék rá csillagot, de ezt a Feri küldte be, és láttam már tőle nagyon is erős üzeneteket a saját történetéről, itt ez egy picit el van lazázva. Úgyhogy Feri, a lecke neked is adott, ismétlés. (hegyi)